Chivarly is dead (Kaisoo) - prologue

Fejvesztve rohantam. Zihálva szlalomoztam a zsúfolt járdán, megannyi meglepetést okozva az éppen munkahelyükről hazafelé tartó embereknek. Amolyan filmbeillő futás volt, ahogy folyamatosan elhagytam a magamhoz szorított papírhalomból egy-egy darabot. A mindennapokban valószínűleg már rég utánuk vetettem volna magam és sűrű bocsánatkérések közepette szedegetném fel az elkallódott lapokat, de jelen pillanatban semmi sem érdekelt. A siker teljes rövidzárlatot okozott a fejemben, és csak egyetlen egy dolog éltetett, megbizonyosodni sikerem igazságáról.

Hiszen mióta is hajtottam én már erre. Mennyi vér és verejték kellett ahhoz, hogy a siker csúcsára jussak én, akit annyi, de annyi ember hátráltatott. Büszke voltam magamra, de ahhoz, hogy a siker valóságos képet öltsön elmémben, kénytelen voltam megnézni.

Zihálva torpantam meg a kiadó üvege előtt, ahová az újdonságok és a sikerkönyvek voltak kiállítva. Rátenyerelve az üvegre, széles mosollyal néztem a hónap csúcskönyvét, amelynek borítóján ott díszelgett a nevem. Az enyém Do Kyung Sooé. Fejben már eljártam a magam kis sikertáncát, annyira azért tudatomnál voltam, hogy ezt ne mutassam be az utcán. Elégedetten figyeltem, amint egy vásárló kezében megláttam az egyik példányomat. Ugyan mi melengetné meg egy író szívét, ha éppen nem ez? Amint egy könyve gazdára lel.

Egészen hazáig nem tudtam levakarni az arcomról, azt a hatalmas és elégedett mosolyt, amit a sikerem váltott ki belőlem. Benyitva a lakásba, egy fáradt sóhajjal dőltem az ajtónak, hogy becsukódjon, majd ledobva mindent igyekeztem a nappali felé, amikor megcsörrent a telefonom.

- Igen?

- KyungSoo, a kiadótól vagyok…

- Vártam már a hívásukat. Nem tudom elégszer megköszönni, amit az önök segítségével elértem. Borzasztóan hálás és boldog vagyok, hogy végre én is a sikerlistások élére törhettem!

- Igazából, másról szerettem volna önnel beszélni…

- Talán egy dedikációt kéne tartanom? – simítottam végig az ajkamon elgondolkodva. – Nem lehet, hogy ez még korai? Bár, ismerhetik a nevemet, hiszen nem ez az első könyv, amit már kiadtam!

- Kérem, hallgasson végig! Az igazság az, hogy a könyvéről megjelent egy kritika az újságban és…

- Nem riadok vissza holmi amatőr kritikától. Hol tudom elolvasni azt a kritikát?

Miután megkaptam a kritika forrását, azonnal felcsaptam a laptopomat és utána néztem. A siker talán túlságosan is megrészegített, mert egy cseppet sem aggódtam amiatt, hogy bajom származhatna egy aprócska kritika miatt. Igaz, a kiadó nem keresett volna, ha csak egy apróságról lett volna szó, mégsem féltem. Inkább közönyösen böngésztem, míg nem rátaláltam a keresett cikkre:

A regény képi világa homályos összhangban van a tartalomban leírt történésekkel. Úgy érzem, hogy az író inkább a cselekményekre vetette reménytelenül bele magát, mintsem az érzelmekre, aminek pontos és kiélezett szerepe van a történetben, ezt ő mégsem tudja kilátástalanul megjeleníteni. (…) A két főszereplő érzelme értetlen, és nevetségesen gyerekes, holott két felnőtt ember szerelme „bontakozott” ki, habár a túlzott happy end inkább emlékeztet egy klisékkel teli rajzfilmre (…), egy percig sem éreztem az olvasása során, hogy itt komoly lélektani dologról lenne szó, pedig a mondanivalója nem is lenne rossz-, ami abszolút lélektani-, de a kivitelezését teljes mértékben elrontotta. (…) A lány neve Haneul – mennyire sablon név már ez is- egy elkényeztetett idióta, az elején mindenbe beleszól a pofátlanul mocskos szájával, aztán hopp! A következő fejezetben már nem az elkényeztetett rosszlányok krónikája szerepébe van bújtatva, hanem egy negédes, tündéri kislányéba, aki bármit megtenne a szerelméért. Már ezért sem érdemes elolvasni. – Egyszerűen nem tudtam tovább olvasni. Dühödten szorongattam a kezemben gőzölgő kávéspoharam fülét, majd szabad kezemmel idegesen tárcsáztam a kiadót. Ez bosszút kíván. Nem is vártam meg, míg beleszólnak a telefonba.

- Hogy lehetséges ez? Mi az, hogy klisé? Hol találom ezt az illetőt – és már görgettem is a hosszú, becstelen kritika legaljára, hogy megtaláljam annak a nevét, aki ilyen mocskot írt a könyvemről. – Kim JongIn, hol találom?

Chivarly is dead (Kaisoo) - foreword

Do Kyungsoo sikertelen élményeken, és több kudarcon volt már túl, amikor megírta a bestsellernek ígérkező könyvét. A romantikus regény hatalmas népszerűségnek örvendezett, azonban egy tekintélyes kritikaíró pont a művet szemelte ki, és nem éppen az író javát szolgálták a cikkben megjelent mondatok.

Kim Jongin élete a munkája körül forgott, azt helyezte a legnagyobb előtérbe, így teljes mértékben kizárta a kapcsolatokat, és bele sem akart gondolni egy komolyabb szerelmi kibonatkozásba. Azonban a sors -és az idegesítő főnöke- közbeszólt, a következő könyv sikerének lerombolását nem ő választotta ki, hanem a főnöke.

Do Kyungsoo feltette az életét egy lapra: megkeresi azt, aki a könnyfakasztó kritikát írta, és számon kéri mindenről. Ha pedig a kritikus nem szándékozik véleményt nyújtani neki, addig nem fogja békén hagyni, amíg be nem adja a derekát.


Kyungsoo - Nóra
Jongin - Vivi

Extázis (SehunxKai)

Előzetes:

Tűz lepte el a padlást, az épület rozoga gerendái fájdalmasan nyikorogtak, ahogy a tűz végignyalt korhadt testükön. Felpillantottam a lyukakkal szabdalt tetőre. Egy helikopter suhant át a rés felett, mire ijedten hátráltam egy lépést. Hangos recsegés, ropogás zaja uralta a forró padlást, a verejték patakokban folyt rólam és JongInról. Csakhogy az ő tökéletes arcát még ez is vonzóvá tette, akárcsak a horzsolások kezén, és a koszfoltok ruháján. Haja zilált, mintha az én kezem járt volna benne egy heves, fülledt éjszakán. 

- Hyung nincs túl sok időnk! – szólítottam meg végre türelmetlenül. Hangomban bizonytalan remegés és félelem. Tudta, hogy félek, mosolya ezért volt bátrabb és határozottabb. Az a típusú karátos mosoly, amely minden aggodalmam és kételyem eloszlatta.

- Tudom, minden elő van már készítve – simított végig a pisztolyán, amely vadul csillogott a tűzben. Egyet odadobott nekem is, természetesen kibiztosítva, hiszen tudta mennyire értek én ezekhez. – Készen állsz?

Túl régóta vagyok már vele, hogy erre a kérdésre gondolkodás nélkül válaszoljak. Túl régóta szeretem, hogy elengedjem a kezét, és túl sokat köszönhetek neki, hogy otthagyjam a bajban. Egyszeriben volt felszínes, mégis olyan mély, akár az óceán. Nélküle nem lennék sehol. Céltalan életemet élném, valahol másutt, az Isten háta mögött. 

- Már megmondtam, nem megyek sehova – suttogtam, és éreztem, hogy amint tenyerével végigsimít piszkos arcomon máris megnyugszik a lelkem. Ő volt az én egyedüli mentsváram. Ajka egy bátorító csókot lehelt az enyémre, majd megfogta a kezemet. 

Onnantól pedig nem volt már visszaút. Összekulcsolva ujjunkat haladtunk a hátsó kijárat felé. Az idő megfagyott, a hangok tompultak, légzésem csillapodott. A pillanat, akár egy fotón, mereven állt, és őrizte magában szépségét. Nem féltem, nem gondolkoztam, hanem csak éltem.

Tisztességes embernek születtem, jól nevelt fiút akartak belőlem, mégis itt kötöttem ki, a végzet markában, de egy olyan ember mellett, aki többre becsült, mint az élet… 

Kérlek írj, ha szeretnéd olvasni a folytatást :)

Rémes randi Chanyeol + (?)

Rémes randi

Forró nyár, szinte magával hordozza a vele járó élvezetet. Hajnalig tartó partik, rövidülő ruhák, bikinis lányok. Olyan pillanatokat teremt, amit c
sak ebben az évszakban élhetünk át. De mire jó ez az egész, ha nem tudod teljes mértékben élvezni?
- Azt hittem világos Chanyeol. Nézz már oda! – bökött oldalba türelmetlenül JoonMyun és széles mosollyal fordult vissza hozzám – Mondd el nekem mit látsz!
- Feszes feneket, szűk fekete naciban – mosolyodtam el, tekintetem a formás izmokat követte. Elképzeltem, hogy együttlétünk során csak az enyémek és erősen markolom, miközben ajkaimba nyögi vágyait.
- Chanyeol…- zökkentett ki álmaimból JoonMyun, és amikor találkozott tekintetünk teljesen kiábrándultan pislogtam rá.
- Na, most mi a baj? – vontam össze értetlenül a szemem.
- Amit te néztél, az egy hapsi segge – magyarázta sápadtan. Válaszképpen nagyot csattant tenyerem homlokomon – Egy kibaszott faszi seggét nézted! – mondta egyre hangosabban.
- Kussolj már! – húztam le fejét, majd löktem el magamtól.
Fel kellett állnom. A rosszullét kerülgetett, hogy ismét utolért ez az elcseszett gondolat. Meleg lennék? Ugyan már, hiszen gimnazista korom óta hajtom a lányokat, meg sem tudnám számolni az ujjamon, egy rohadt nőfaló voltam! Vagy talán rájuk untam volna? A női testre? Park Chanyeol hivatalosan is egy meleg bárba járó, pasik seggét stírölő homokos lenne? Vén buziként még csak unokák nélkül? Egymás után peregtek le szemeim előtt a mocskosabbnál mocskosabb képek.
- Chanyeol, kérdezhetek valamit?- rázott fel JoonMyun ismét gondolataimból, de most nem talált figyelő tekinteteket. Hátat fordítva neki, ökölbe szorított kezekkel álltam tőle a lehető legmesszebb – Lehetséges, hogy beszélgetnünk kéne?
- Mégis miről? Hogy pasi létemre a saját nemem seggét nézem? Ezen mit akarsz megbeszélni? – fordultam meg végül.
-
Mégis elmentem hozzá, hogy megbeszéljük a dolgokat, az egyre inkább zavaros önmagamat, identitásomat. Legszívesebben elástam volna magam szégyenemben, de a dolgok már annyira hajthatatlanná és irányíthatatlanná váltak bennem, hogy féltem, ha tovább kockáztatok olyan helyen találom magam, amit egy életre megbánok.

- Van egy ismerősöm – folytatta JoonMyun a hosszas beszélgetésünk szünete után – sőt, még te is ismered.
- Ismerem? – kaptam fel a fejemet és a szemébe néztem. JoonMyun kényelmetlenül mocorgott a kanapén velem szemben.
- Igen, de a lelkedre kötöm, hogy soha senkinek nem adhatod tovább! – emelte fel figyelmeztetően mutatóujját. Istenem, miért képzelek még ebbe is olyat, amit eddig soha?
- Az ég szerelmére ki vele! – csattantam fel, de még kiakadásom közben nyögte ki az ismerős meleg nevét.
- Jong Dae…
- Hogy ki?

Vajon ki gondolta volna, hogy az én legjobb barátom, akit már pelenkás korom óta ismerek meleg? Hatalmas pofonként ért, már csak azért is, mert mint legjobb barát a teljes bizalmára számítottam. Hiszen én mindent megosztottam vele. De vajon ő miért nem? És mióta tudta, hogy… Csalódott és meglepett voltam egyszerre.
Hirtelen nagyon rossz barátnak éreztem magam. Valamiért azt gondoltam, hogy éreznem kellett volna, hogy valami nem stimmel vele, hogy nincs barátnője, vagy ilyesmi, de ez eddig fel sem merült bennem.

- Kérlek, ne spekulálj ezen! JongDae csak szerette volna elkerülni, hogy ez a barátságotok rovására menjen, hiszen tudja mennyire homofób vagy.
- Még hogy én! –kiáltottam fel sértődékenyen, kissé zavartan és vörösen. De nem sokkal utána ráeszméltem, hogy bizony nagyon is igaz. Ezek előtt a furcsa érzések előtt nagyon ítéletes voltam a melegekkel kapcsolatban. Persze, hogy nem mondta el nekem, hiszen kinek hiányozna a vita? Rászálltam volna, gúnyoltam volna azért, aki és ami?
- De most, hogy te is ebben a cipőben jársz…
- Nem! – szakítottam félbe – Még nem biztos. De mi köze JongDaenak ehhez? Persze, elmondom neki vagy mi… és hogy segít?
- Kerít neked egy pasit!
- Adok én neked te! – indultam meg felé, mire JoonMyun vigyorogva menekült hátrafelé a kanapén, majd a karfába kapaszkodva, lábát mellkasomnak feszítve nézett rám – Menj az anyádba! Nem kell nekem faszi!
- Csak próbáld meg! Egy randi erejéig, és ha nem tetszik, ott hagyod! Senki sem tudja meg, hogy mit csináltál.
- Felejtsd el! Nem buzulok nyilvánosan – morogtam mérgesen, majd karba tett kézzel, duzzogva néztem magam elé.
- Ha mondjuk elmentek kajálni kiöltözve egy étterembe, áruld már el nekem, hogy ki gondolná azt, hogy melegek vagytok? Hiszen hány pasit látok együtt enni. Velem is kajáltál már, akkor most mindenki melegnek gondol? – kérdezte JoonMyun szem forgatva.

Mégsem voltam megbékélve ezzel a helyzettel. Már a tudat, hogy azért ülök le egy pasival enni, hogy megismerjük egymást, felállt a szőr a hátamon. Akaratlanul is láttam magam előtt, amint ott ülök… Nem lehet! Egy jobban hergeltem magam a téma ellen, már-már a rosszullét kerülgetett, amikor egy nagy pofon csattant az arcomon.

- YA! – üvöltöttem rá ismét fedezékbe bújó barátomra.
- Befejezted? – kérdezte egy hűvös mosollyal, majd a képembe nyomta a telefonomat. – Tessék! Hívd fel és beszéljetek! Jobb túlesni rajta, különben ki tudja meddig kéne hallgatni a bömbölésedet…

Lehet, hogy abban a pillanatban legszívesebben lerúgtam volna a kanapéról és addig ütöttem volna valamivel, ameddig mozog, de bármennyire is hadakoztam tudtam, hogy rohadtul igaza van. És bár nem volt ínyemre ez az egész, biztos voltam benne, hogy JoonMyun csak jót akar nekem.
 Egyetlen egy dologtól féltem, az pedig JongDae volt. A titkolózása, valamiért az eltávolodás csíráját ültette el bennem. Ha nem mondta el a legjobb barátjának a legféltettebb titkát, akkor ezek szerint nem bízott meg bennem. Ami hiába fájt, mikor tudtam, hogy jogos volt a félelme. Mégis, ótvarul éreztem magam miatta.
Nem mellékesen a kommunikációnk is csak rövid, tömör párbeszédekből álltak, s mindössze három percig tartott, de semmi tartalmas nem volt benne. Akkor kezdtem igazán ráeszmélni arra, hogy mennyire mélyre is áshattam magamat, mint legjobb barát.

JongDae kezeit az asztal alá téve, az előtte tornyosuló jegeskávéját nézte. A pincérnő oda meg vissza volt érte, persze ez barátomat hidegen hagyta. Úgy ült ott előttem, mintha egy vallatáson. Mintha tudta volna, hogy én már tudom azt, amit el akart nekem mondani, vagy nem…
- JongDae én…- kezdtem erőtlenül, mire barátom felpillantott és elmosolyodott.
- JoonMyun mesélt rólam, igaz? – kérdezte. Tekintetében bánat csillogott. Hiába ültünk egymással szemben, ez a távolság lélekben mérföldekkel távolabb volt. Nagyot nyelve bólintottam. JonDae arcizmai megrándultak, de csak oldalra fordította fejét és lehunyta a szemét. Mintha gondolatban végigpörgette volna beszámolójának vaskos lapjait.
- Nem akartam neked elmondani. Sosem voltál az a megértő típus, főleg a melegekkel szemben. – Szépen lassan emelte rám a tekintetét. De minél inkább a fókuszába estem, annál kisebbnek éreztem magam. – Több mint hat éve tudom magamról, hogy a saját nememhez vonzódom és ezt fel is merem vállalni, kivéve egy ember előtt. – Elhallgatott és meredten nézett rám. Lassan utolértem gondolatban.
- Én lennék… az az egy? – kérdeztem meghökkenten és kissé csalódottan is. JongDae aprót bólintott.
- Féltem attól, ha megtudod, elveszítem a barátságodat. Túl nagy volt a kockázat érte, de aztán rájöttem, hogy ez a titok orbitális nagy szakadékot húz közénk. Az identitásom eltitkolásával a magánéletem elrejtése járt, így kiestél abból a körből, amibe mindig is beavattuk egymást. Aztán mire észbe kaptam, már ott tartok…
- Lehet, hogy én is az vagyok – vágtam szavába. JongDae elkerekedett szemekkel nézett rám.
- Chanyeol, éppen arról beszélek, hogy ez komoly és…
- Én is erről beszélek! – mondtam kissé hangosabban. – Figyelj, néhány hete kezdődött, de azóta majd megőrülök tőle. Nem tudok a csajokra nézni úgy, mint régen. És… azt vettem észre
- A nagy Park Chanyeol meleg lenne? – kérdezte vigyorogva.
- Na, ki a komoly? – kérdeztem morcos tekintettel. Barátom kuncogva kortyolt a kávéból aztán közelebb hajolt.

Természetesen nem úsztam meg. Mindent el kellett mondanom ezzel a „zavarral” kapcsolatban. Hat éve talán most először beszéltünk olyan mélyen, mint régen. De sajnos nem mindig arról, amiről szívesen beszéltem volna. Nagyjából egyáltalán nem.

- Lehetek őszinte? – kérdezte a hosszú és kínos faggatózásának végén JongDae sugárzó mosollyal.
- Ezek után? Ki vele! – legyintettem fáradtan.
- Igazából, mindenről tudtam csak szerettem volna a te szádból hallani –mondta, majd elégedetten hátra dőlt a székben – nagyon aranyos, hogy félsz az érzéseidtől! Kis védtelen fiúcska.
- Bazdmeg JongDae! – morogtam sértődötten, s már készültem felállni, amikor nevetve a kezem után kapott.
- Segítségért jöttél ide, hát segítek is! – nem is mondott többet elővette a telefonját és tíz rohadt percig hozzám sem szólt. Hiába kérdeztem, hőbölögtem, mintha ott sem lettem volna. Szemében fénylett a telefon kijelzője, aminek nyomkodása során nem egyszer fakadt mosolyra. Végül tíz perccel később, mikor már azon gondolkodtam, hogy kirúgom alóla a széket felpillantott.
- Meg is van!
- M-mi van meg? – De JongDae nem válaszolt. Vigyorogva felállt az asztaltól és intett a pincérnek – Ne baszakodj velem, mi van meg?
- Holnap után felhívlak! – kacsintott rám, majd a pincér felé fordult. – A barátom fizet.
- Hogy az a…- csaptam az asztalra, miközben fortyogva néztem, ahogy az állítólagos barátom kereket old, bennem egy rakat kérdést hagyva.
Egy részem megkönnyebbült, hogy talán JongDae és köztem végre helyre álltak a dolgok, a másik felem viszont még mindig baromi feszült volt. Hiszen olyan dolgot készülök tenni, ami eddig a lehető legtávolabb állt tőlem. Ráadásul azt sem tudtam, hogy ezt a dolgot eszik vagy isszák. Nem mellesleg még csak arról sem volt hajlandó tájékoztatni az a vén homokos, hogy mit szerevezett nekem. Mert bizonyára azért buzulta tíz percen keresztül a telefonját.

A legidegesítőbb ebben a tudatlanság volt. Hol, mikor, kivel, miért? Semmire sem tudtam a választ.
Két nap alváshiány után JongDae végre vette a fáradtságot és felhívott. Azt is sikeresen akkor, amikor a munka kellős közepében voltam. Nagy volt a hajtás.
- Mi van? – szóltam a telefonba, miután kiosontam a mosódba – Fogd rövidre, mert hülyének néznek, hogy a mosdóba beszélek saját magammal!
- Ma este randid van! – Hát ez valóban rövid volt. Viszont olyan tömör, hogy az ütése miatt meg kellett kapaszkodnom az ajtóban. Ilyen hamar?
- Ma este? És erről miért csak ma tájékoztatsz? Tudod egyáltalán az esetem, vagy bármi? Hogy készüljek így fel rá? Esküszöm neked JongDae halott vagy!
- Most mit vagy úgy oda? Megspóroltam neked kétnapi gyomorgörcsöt. – Rohadt jól mulatott rajtam, kegyetlenül jól. – Ma este hétkor. Elküldöm üzenetben a helyszínt. Öltözz ki, a jelölted szereti a zakót, a feszülős gatyát és a félig kigombolt inget. Van valami hozzáfűznivalód?
- Rohadj meg!
- Ugyan semmiség haver! Ügyes legyél – és letette. Legszívesebben a falhoz vágtam volna a telefonomat. Így is sikerült egy erőteljes ütést mérnem az ajtóra. Fogamat csikorgatva ráztam meg fájdalmasan lüktető tenyeremet. Rohadj meg JongDae, rohadj meg!

Rohadtul nem tudtam mitévő legyek. Csak bámultam az ágyamra kiterített cuccokat, amiket Jongdae ajánlott. Szánalmasnak éreztem magam. Ott álltam karba font kezekkel, egy szál köntösben a megoldásra várva. Pedig magától rohadtul nem fog most megoldódni.
- Aish, Chanyeol mit művelsz? – kérdeztem magamtól hangosan, és idegesen, nedves hajamba túrva indultam öltözni.  
Az összeállítás, hát mit ne mondjak. Messziről is ki fogják szúrni, hogy mit tervezek a sráccal, ha így megyek.
Még javában szörnyülködve néztem magam a tükörben, amikor újabb hívás fogadott:
- Mi van? – vettem fel és szóltam bele türelmetlenül.
- Na, hogy érzed magad?
- Úgy, mint egy rossz dzsigoló - forgattam a szemem, majd hátat fordítva tükörképemnek leszedtem magamról a zakót.
- Eszedbe ne jusson átöltözni Chanyeol. Végig csinálod, hallod? – JongDae szigorú hangjára csak elmosolyodtam. – Jól fogod magad érezni, csak várd ki a végét! – aztán ismét bontotta a vonalat.

Keserű nevetés kíséretében vettem vissza a zakót, de az inget begomboltam. Nem fogok eltérni a stílusomtól, csak mert másnak ez az elképzelése. Ezt egy nőért se tenném meg, nemhogy egy pasiért.
Viszont hiába szidtam az estét, teljes mértékben nem tudtam becsapni magam. Izgatott voltam. Kegyetlenül izgatott. És minél inkább el akartam magamban nyomni ezt az istenverte érzést, annál erősebb volt. Be kellett látnom, hogy már nem leszek ugyanaz az ember, mint régen.

Megálltam az étterem előtt, amelynek címét JongDae küldött el nekem. Megmarkolva a kormányt meredtem magam elé és fújtam ki a levegőt. Miért ilyen nehéz ez? Csak leülök oda és eltöltök vele egy estét. Semmi sem fog történni. Vagy mégis? Zsibbadtan szálltam ki az autóból, majd siettem fel a lépcsőn. Pont időben voltam.
- Jó estét uram! – mosolygott rám a pincért. Vajon ő tudja, hogy miért jöttem ide? Ahogy az asztal felé vezetett, kezdtem egyre hülyébben érezni magam. Minden tekintet, amely csak rám szegeződött azt sugallta, hogy tudják. Nagyot nyelve álltam meg a pincér mellett – Uraim! – bólintott, majd kihúzta nekem a széket.
Az asztal nem volt üres. Érkezésem pillanatában felpillantott, kávébarna szemei megcsillantak a fényben. Kételkedve felhúzta szemöldökét, amihez egy gúnyosságról árulkodó mosoly is társult. Jóval kisebb volt, mint én, de a jelleme sajnos nem erről árulkodott.
- Milyen itallal szolgálhatok?
- Én egy vörösbort kérnék – szólalt meg az immár velem szemben ülő – hozzon a legjobb évjáratból. – Ekkor a pincér felém fordult.
- Egy mentes vizet – motyogtam az orrom alatt, mire a srác felhorkant. A pincér bólintott, aztán magunkra hagyott.
- Park Chanyeol, igaz? – döntötte oldalra fejét, tekintete szórakozott volt. Csak egy bólintásra voltam képes. – Az én nevem Byun Baekhyun. – Végignézett rajtam, majd elmosolyodott. – Meglepő, hogy JongDae mennyire leleményes.
- Mármint? – kérdeztem éppen akkor, amikor megjelent a pincér a vörösborral és a vizemmel. Gondoltam megvárja, míg kettesben leszünk, de mindenféle szégyenérzet nélkül folytatta.
- A pasi keresésben. – Félrenyeltem. Köhögve fordultam el. Egek, mi a halált keresek itt?
- Nézd – kezdtem bele, mire végre levegőhöz jutottam. Baekhyun vigyorogva dőlt hátra, karba font kezekkel és úgy nézett rám. – Ez az egész egy félreértés. Én nem vagyok az, csak manapság nem úgy mennek a dolgok – minél inkább belebonyolódtam, annál szélesebb lett a srác mosolya.- Mi olyan nevetsége? – csattantam fel, félbe hagyva magyarázatomat.
- Hogy zavarba vagy! – mondta, majd felsóhajtott, - Aish, nem gondoltam volna, hogy egy újoncot kell majd felavatni. Nem gyakorló tanárnak jöttem, hanem randizni.
- Kinek kell gyakorló tanár? – kaptam fel a vizet – Honnan veszed, hogy akarok tőled valamit?
- Akkor mi a fenét keresel még itt? Aki nem tetszik nekem, annak általában a szemébe mondom és otthagyom a francba. – Kortyolt egyet a borból.

Nem tudtam min akadjak ki jobban. Azon, hogy dirigál nekem, vagy azon, hogy tetszem neki. Mert végül is még itt van. A szavaiból kiindulva ez jött le. Baekhyun újra elmosolyodott. Rohadtul nem örültem neki, hogy hátrányban vagyok és úgy viselkedem, mint valami félénk csitri. Ez csak egy pasi… Megfagyott köztünk a levegő. Egészen addig nem szóltunk egymáshoz, míg nem rendeltünk.

- Nem vagy valami beszédes típus. JongDae azt mondta, hogy vicces és beszédes vagy.
- JongDae egy fasz – mormogtam, mire felnevetett. Csendben tanulmányoztam őt. Most megnevettem egy pasit?
- Így vélekedsz a legjobb barátodról?
- Nem vagyunk már olyan jó barátok. Eltitkolta előlem az identitását, meg minden. Rosszul esett.
- Talán azért, mert homofób voltál? Ilyen az, ha visszanyal a fagyi – vigyorodott el. Gúnyásságára csak egy grimasz volt a válaszom.
- Miért a te legjobb barátod is meleg?
- Nem, de az enyém meg tudta érteni és segített nekem. – Remek. Nem volt már elég nagy a bűntudatom? Baekhyun áratlan tekintettel fürkészte arcomat, holott erős játékos volt. Határozottságát nem lehetett tetten érni, csak ha beszélgettünk. A külseje teljességgel a személyiségének ellentéte. – Persze ő sem tökéletes. Na, de nem válaszoltál egy régebbi kérdésemre, volt már dolgod pasival?
- Nem – vágtam rá azonnal. Baekhyun elmosolyodott. – Nem is vonzódom a fiúkhoz. Mondjuk abszurd kérdés egy homofóbtól…
- Akkor mi a fenét keresel itt? – kérdezte kissé frusztráltan, majd a hajába túrt. Éppen időben hozták meg a rendelésünket.

A kérdés jogos volt, de eszem ágában sem volt beavatni a részletekbe. Ha nem érette meg a habogásomat, akkor így járt. Nem, ezt a játékot ketten játsszák és nem maradhattam alul. Éreztem, hogy Baekhyun nyugalma kezd megrendülni, én pedig végre erőre kapok.

- Szóval? – pillantott fel rám, idegesen. Megvontam a vállamat.
- Ki tudja…
- Ne szórakozz velem! JongDae beszélt rólad, de azt nem mondta, hogy ilyen mocsok vagy. – Elmosolyodtam. Szemlátomást meglepődött, de a végére inkább csak eltűnődött az arckifejezésemen. Nem értettem ezt a hirtelen váltást.
- Most mi van? – kérdeztem zavartan. Megint megfordította a játékot.
- Semmi – rázta meg a fejét mosolyogva és újra csend telepedett ránk.

Kényelmetlenül éreztem magam. Zavartan, amit a lányoknál még sosem éreztem. Valamiért tudtam, hogy Baekhyun úgy mustrál engem, mint anno én a csajokat, kipuhatolva mindent, amit az első randin érdemes. Ebben találtam némi hasonlóságot. Undorodnom kellett volna, de nem így volt. Az izgatottság továbbra is kitartott. Éreztem a pillantását magamon.

- Mi tetszett igazán a csajokban? – terelte új vizekre a témát Baekhyun. Pislogva néztem rá – Segg, mell, egyéb területek? – vigyorodott el.
- Ez nőtől függött – magyaráztam.
- Egy pasin mit nézel meg először? Hallottam a problémádról, csak érdekelne mi az, ami megfog bennük. – Éreztem, hogy a zavartságom egyre inkább bénított, így megint hátrányba kerültem. – Tippelhetek? – Bólintottam. – Nem térsz el a női ideáloktól, ezért szerintem a feneküket nézed meg először…
- Honnan veszed? – kérdeztem. Kezd egy kicsit sok lenni nem?
- Elnézve téged, legalább is a köztünk lévő viszonyt mérlegelve seme vagy. Méghozzá egy elég durva seme. – Félrenyeltem. Honnan a halálból jönnek ilyen gondolatai. Azt hittem megfulladok. Baekhyun vigyorogva tolta oda a poharamat.
- Direkt csinálod?
- Randizni jöttünk, nem? Hát had jászak a tűzzel – nyalta meg alsó ajkát pajkos mosollyal Baszki, ez flörtöl velem, vagy csak ki akar készíteni? Éreztem, hogy izzad a tenyerem, ideges voltam. Veszteni fogok, veszteni fogok!
- Csak nehogy megégessen… - vágtam vissza, amin meglepődött, de nem sikerült kiütnöm a nyeregből.
- Nem vagyok én az a félős típus. Nem te vagy az első, akit úgymond be kell törni.
Ismét egy félreérthető mondat, amitől kis híján lecsúsztam a székről. Tudtam mire céloz, az volt a kibaszott helyzet, hogy rohadtul tudtam. Mégsem volt bennem annyi, hogy fogjam magam és elhúzzak végre a fenébe. Egyre idegesebb voltam, nedves kezemet már nem győztem a nadrágomba törölni. Hosszú estének nézek elébe.

A vacsora után nem engedte az illem, hogy fejvesztve rohanjak az autómhoz és hazaszáguldjak. Baekhyun mosolyogva sóhajtott fel mellettem, miközben sétálgattunk.
- Szeretem a nyarat. Ilyenkor olyan nyugodt minden – mondta, miközben a mellettünk szaladó folyót csodálta.
- Neked… hány barátod volt már?
- Sok.
- Mióta tudod, hogy…
- Meleg vagyok? – pillantott rám szórakozottan. – Tizenöt éves korom óta. Nem is volt barátnőm, olyan igazi, akivel hosszabb ideig együtt lettem volna. Csak sodort az ár és még azon az estén lefeküdtem a gimnázium leghelyesebb sportolójával. – Döbbenten néztem rá, majd nagyot nyelve bólintottam. Nem volt valami visszafogott típus. Zavarban voltam, hogy ilyenekről beszélgetünk. – És neked hány barátnőd?
- Sok. Én tizenhat éves voltam, amikor megszereztem az egyik legjobb csajt az évfolyamból.
- És onnantól kezdve jött a dugjunk, akit látunk effektus? – kérdezte vigyorogva. Az este folyamán most először mosolyodtam el.
- Mondhatjuk úgy is. Bár válogattam, hogy kit veszek fel a listára, de igazából nem a lány volt a fontos, hanem az érzés.
- Pedig a kettő együtt jár. A szerelem és a szex. Jó lehet, hogy ez most rohadt nyálas volt, de szerencsés partnert fogtam ki elsőre! Ő tanított meg mindenre.
- És mi lett vele? – A sétány végén leültünk egy padra. Baekhyun kényelmesen elnyújtózott és a vizet nézte, míg én őt. Ha jobban megnéztem „olyan” szemmel, elég sok lányos vonást láttam benne. Alacsony termete, kellemes hangja, és az a párosíthatatlan mosoly, amely a modorától teljes mértékben eltért.
- Három évig voltunk együtt, aztán kidobott – vonta meg hetykén a vállát – azt mondta nem tudok többet adni neki és kihűlt a kapcsolat.
- Sajnálom – motyogtam, miközben egy követ piszkáltam cipőmmel.
- Miért sajnálod? Nem is ismerted se őt sem engem. Valószínűleg elcsesztem valamit, mert különben nem történt volna ez. De mindegy is, nekem csak a jövő számít – nézett rám. – Téged mi izgat?
- Ezt most, hogy értsem?
Felnevetett – Úgy értem, mi számít neked? A jövő, a jelen vagy a múlt?
- Ja, hát…
- A mi izgat kérdést azt hiszem már kiveséztük – vágott közbe kuncogva. Mosolyogva néztem rá, aztán elgondolkodtam.
- A jelen. Legalább is nekem azt tanították, hogy mindig a jelenben éljek. A jövő a holnap titka, a múlt pedig már történelem. – Baekhyun arcára széles mosoly varázsolódott, aztán hosszú ideig nem is szólt semmit.
- Egy nőfaló ilyeneket is tud mondani?
- Attól még, hogy szerettem a nőket nem vagyok agyatlan – horkantam fel, mire Baekhyun felugrott a padról.
- Na, jól van te agyas! Induljunk vissza és megengedem, hogy hazavigyél! Csak a ház előtt kell kitegyél ne idegeskedj – nevetett fel, amikor meglátta sápadt arcomat.
Nehéz volt beismerni, de JongDaenak igaza volt. Nem volt olyan rossz. Az idegesség ellenére szót érettem Baekhyunnal, bár beletelt egy kis időbe, mire kitapasztaltam a hozzáállását és a reakcióit. Baráti beszélgetésnek tűnt, belül mégis mást éreztem. Nem kerülte el egy percig sem a figyelmem, hogy ez egy randi, mégis jó volt. A vége legalább is. Baekhyun a város szélén lakott, négy és fél kilométerre tőlem, így nem kellett sokat autókázni.
Egy aprócska ház előtt álltam meg. Olyan érzésem volt, mintha egy lányt fuvaroztam volna haza. Csend telepedett ránk, és sötét. Hallottam Baekhyun légzését, aztán éreztem a tekintetét.
- Nem is vagy te olyan kezdő – törte meg a csendet szórakozott hangon.
- Azt mondod?
- Igaz, egy dolgot még nem tudtam meg, de talán kibírom.
- Mit? – fordultam felé, s abban a pillanatban húzta maga felé zakómat, hogy közelebb kerüljek hozzá. Még mielőtt felfoghattam volna a dolgokat, ajka már az enyémen volt és végignyalt forró nyelvével számon, súrolva a fogaimat. Nem teketóriázott, amit én meglepő módon honoráltam. A szám elnyílt, kíváncsian találkozott nyelvünk és ízlelgettük egymást. Baekhyun mordulva közelebb ült hozzám, hogy elmélyítse a csókot. Kezemet megfogva először derekára tette, majd fenekére csúsztatta.
Egy percig sem gondolkodtam rajta, hogy fiú. Ahogy átkarolta a nyakamat esélyem sem volt szabadulni, de nem is akartam. Vadul csókolóztunk, harcolva kissé a dominanciáért. Fenekén pihenő kezemet mozgatni kezdtem, mire lágy hangon felnyögött. Ekkor engedtem meg magamnak én is egy kósza sóhajt, aztán Baekhyun elengedett.
- Pazar – vigyorodott el. Én még az érzésben lubickolva, kábán néztem rá, míg ő elégedetten mosolygott a másik ülésen.
- Valóban? – kérdeztem és vettem egy nagy levegőt.
- Megérte az a sok lány! Jövő héten is ráérek!
- Szerintem én is – válaszoltam. Baekhyun vigyorogva szállt ki a kocsiból.
- Akkor nyomozd ki a telefonszámom és majd beszélünk!

És már ott sem volt. Magamra lettem hagyva a gondolataimmal, az érzéseimmel, amelyek meglepő módon továbbra is izgatottságot gerjesztettek bennem. Nem tudom mi vár még rám ezzel a fiúval, de talán megér egy próbát. Magamat is megleptem ezzel a gondolatban lévő kijelentéssel, mégis mosoly ragyogott az arcomon.
Megcsörrent a telefonom. Pontosan tudtam, hogy ki volt az, így egy fáradt sóhaj után beindítottam a motort és felvettem a telefont.
- Élsz még? – kérdezte barátom.
- Élek, de szükségem lenne egy telefonszámra!

Várom a véleményeket! :3

Rémes randi (előzetes) Chanyeol + (?)

Rémes randi

(Előzetes)

Forró nyár, szinte magával hordozza a vele járó élvezetet. Hajnalig tartó partik, rövidülő ruhák, bikinis lányok. Olyan pillanatokat teremt, amit csak ebben az évszakban élhetünk át. De mire jó ez az egész, ha nem tudod teljes mértékben élvezni?
-          Azt hittem világos Chanyeol. Nézz már oda! – bökött oldalba türelmetlenül JoonMyun és széles mosollyal fordult vissza hozzám – Mondd el nekem, mit látsz?
-          Feszes feneket, szűk fekete naciban – mosolyodtam el, tekintetem a formás izmokat követte. Elképzeltem, hogy együttlétünk során csak az enyémek és erősen markoltam, miközben ajkaimba nyögte vágyait.
-          Chanyeol…- zökkentett ki álmaimból JoonMyun, és amikor találkozott tekintetünk teljesen kiábrándultan pislogtam rá.
-          Na, most mi a baj? – vontam össze értetlenül a szemem.
-          Amit te néztél, az egy férfi segge – magyarázta sápadtan. Válaszképpen nagyot csattant tenyerem homlokomon – Egy kibaszott faszi seggét nézted! – mondta egyre hangosabban.
-          Hallgass már! – húztam le fejét, majd löktem el magamtól.
Fel kellett állnom. A rosszullét kerülgetett, hogy ismét utolért ez az elcseszett gondolat. Meleg lennék? Ugyan már, hiszen gimnazista korom óta hajtottam a lányokat, meg sem tudnám számolni az ujjamon. Egy rohadt nőfaló voltam! Vagy talán rájuk untam volna? A női testre? Park Chanyeol hivatalosan is egy meleg bárba járó, pasik seggét gusztáló homokos lenne? Vén buziként még csak unokák nélkül? Egymás után peregtek le szemeim előtt a mocskosabbnál mocskosabb képek.
-          Chanyeol, kérdezhetek valamit?- rázott fel JoonMyun ismét gondolataimból, de nem fordultam meg. Hátat fordítva neki, ökölbe szorított kezekkel álltam tőle a lehető legmesszebb – Lehetséges, hogy beszélgetnünk kéne?

      Ha érdekel, kérlek hagyj valami nyomot magad után!^^

My life III. END (Kai+ KyungSoo)

My life

Tanácstalanul néztem a tükörbe. Arcomról csöpögött a hideg víz, államnál találkoztak a nagyobb cseppek, majd hullottak vissza a mosdóba. Nem segített, hiába öblítettem le arcomat számtalanszor. A kábaság nem párolgott el, a félelem tovább sanyargatta kővé vált gyomromat, s hajtotta szívemet. Egyszerűen nem tudtam mit kezdeni azzal az információval, amivel megtámadtak. Nem tudtam hova tenni. Egy éve még senkire sem voltam hatással, mostanra pedig már az ujjaimon sem tudtam megszámolni, de a közvetlen közelemben is akadt még egy fiú? Nem mertem elmesélni a szüleimnek, mit is mondanának rá? JongInnak pedig főleg nem. És mégis hogyan? Lehunyva szemeimet próbáltam megnyugodni, de akarva akaratlanul bevillant a pillanat, az a pontos emlékkép, ami már egy ideje kínzott.

-         Miért éppen JongIn? – kérdezte. Szemei tágra nyíltak, íriszében valami furcsa, megmagyarázhatatlan érzelem csillogott, amitől megijedtem. Nem válaszoltam, hiszen féltem, nem akartam lebukni, ha esetleg blöffölt volna – Szereted őt?

-         Mit akarsz ezzel? – fordítottam meg a játékot, mire elmosolyodott.

-         Kedvellek téged KyungSoo és nem vagyok ostoba! – meredten néztem őt – Figyellek egy ideje, és igyekeztem a közeledbe kerülni, de vele nem számoltam – csóválta meg a fejét. Igyekeztem összeszedni a gondolataimat, felkutatni azokat az emlékeket, amelyek vallomását igazolnák, de nem ment. Talán ennyire vak voltam? Ennyire nem figyeltem volna? Hirtelenjében nem is tudtam neki mit mondhatnék – Ez számít neked valamit?

Chanyeol egy egész vonzó fiú, de engem csupán baráti érzelmek fűztek hozzá. Bágyadtan pislogtam rá, nem tudtam hirtelen válaszolni. Chanyeol mosolya szélesebb lett, de keserűbb. Elhúzódott tőlem.

-         Nem így terveztem volna elmondani, de… Amikor meghallottam, hogy te és JongIn… - megcsóválta a fejét – Szerettem volna bizonyítani, hogy…

-         Hogy?

-         Tehát érdekel? – csillant fel a szeme reményteljesen.

-         Miképpen szerettél volna nekem bizonyítani? – kérdeztem naivan. Nem értettem, és jobb szerettem volna, ha békésen beszéljük meg ezeket a dolgokat, de rosszul döntöttem abban a pillanatban.

-         Megmutatom – mondta halkan, aztán közelebb lépett. Megsimogatta az arcomat, ijedten néztem rá.

Megfogta a kezemet és közelebb húzott magához. Akkor már sejtettem, hogy mire készül, de mégsem volt erőm, hogy eltaszítsam magamtól, s utána olyan gyorsan történt minden… Chanyeol megfogva tarkómat húzta ajkamat az övére, majd mikor mellkasának feszültem elkezdte becézgetni azt. Bizsergett az ajkam, a tarkóm, mikor nyelvével utat akart magának törni. Megijedtem, de mindezt hagytam. Nyelve azonnal rátalált az enyémre. Nyitott szemekkel hagytam, hogy tegyen amit akart, annyira lebénított a félelem.  Derekamnál fogva húzott magához, fenekemre tette a kezét és finoman rámarkolt. Felnyögtem, mire ő elmosolyodott. Pilláim elnehezültek, ahogy az ösztön vitt magával és szépen lassan visszacsókoltam. Akkor még nem tudtam, hogy ez lesz életem legrosszabb döntése. Ahogy magával ragadott a hév, úgy viszonoztam én is egyre hevesebben a csókolt, abban a pillanatban nem is voltam tudatában cselekedeteimnek, mígnem… Ijedten toltam el magamtól és zihálva néztem rá…

Idegesen masszíroztam orrnyergemet. Nem akartam erre gondolni, de még mindig éreztem csókját ajkamon. Nem szerettem mégis hatással volt rám. Ez lehetséges?

Ebben a félelemben voltam köteles bemenni próbálni, amit természetesen JongIn azonnal észre is vett. Aggódó tekintettel lépett hozzám közelebb, s miután odaadott nekem egy üveg vizet közelebb hajolt.

-         Mi a baj? – kérdezte csendesen. Válaszképpen csak lehunytam szemeimet – KyungSoo… ha az bánt, hogy…

-         Azzal nem volt semmi baj – mormogtam idegesen, de képtelen voltam bármit is mondani. Túlságosan is féltem a következményektől. Kavarogtak a gondolataim, nem tudtam hova tenni a két érzést, amit a két fiú iránt éreztem. Ezelőtt még nem volt ilyen.

-         Akkor? – faggatott tovább, de szerencsére közbe vágott a zene, ami azt jelezte, hogy folytatjuk a próbát.

A legrosszabb az volt, hogy nagyon sokszor találtam magamat Chanyeol mellett. Vagy a közvetlen közelében álltam meg, vagy véletlenül egymásnak mentünk, vagy egymás közelében ültünk le. Először fel sem tűnt, de amikor már vagy hatodszorra néztem farkas szemet Chanyeollal kissé megrémültem. Miért is kezdett el ilyen hamar közeledni? Mit csináltam, amiért ennyire felhívtam a figyelmét? Nem értettem, s inkább menekülni akartam ezek elől.

Próba után nem véletlenül iszkoltam a kijárat felé, de valaki utánam szólt. Ajkamba harapva tartottam kezemet a kilincsen, majd vettem egy mély levegőt. Nem fordultam meg, vártam.

-         KyungSoo – szólított meg ismét Chanyeol – beszélhetnénk?

-         Nem, nem szeretnék veled beszélgetni! – fordultam vele szemben. Üvöltött rólam, hogy félek mindattól, amivel szemben állok – Miért csinálod ezt? Ha tudod, hogy én és JongIn…

-         Azért mert… - elgondolkodott – mert látom, hogy JongIn mellett nem vagy boldog. Nem is törődik veled! Nem is megy oda hozzád sohasem! Fogadjunk, hogy egyedül csak a fürdőben mozdult rád…

-         Ehhez neked igazán semmi közöd – mondtam komoran. El akartam zárkózni, nem akartam vele beszélgetni. De lelkem egy része kíváncsi volt, amit nem tudtam elfojtani. Kíváncsi volt, ki akarta tapogatni a határaimat. Valóban igaza volt. Kai nemigen volt velem manapság. Sőt, amióta a bandában vagyunk, olyan érzésem van, mintha nem is lennénk együtt, de erről Chanyeolnak nem kell tudnia, nem engedhetem neki. Mégis győzelemittasan mosolygott, érezte, hogy nem mondott hülyeséget. Nagyot sóhajtva néztem rá. Nem akartam erről beszélgetni… vagyis…

-         Szereted őt?

-         Ez ostoba kérdés… - JongInnel nem használtuk ezt a szót, számomra ismeretlen volt az a fogalom, s maga az érzés is. Ő pedig túlzottan reális, nem hitt ezekben a dolgokban, csupán erős és tartós kapcsolatokban hitt, amik támaszt nyújtanak az embereknek. Talán ő ezért nem is számolta azt, hogy mennyi ideje voltunk már együtt, nem is számolt semmit ezzel kapcsolatban.

-         Válaszolj rá! – villant meg a szeme. Csak néztem rá, nem tudtam hirtelen mit szabad mondanom és mit nem. Nagyot nyeltem – Tehát nem szeret!

-         Nem erről van szó! Csupán a mi kapcsolatunk…

-         Én szeretnélek, sőt… - vágott a szavamba. Sápadtan néztem csillogó szemeibe. Szeretne? És meg is mutatná, hogy mi a szeretet? Mi az, hogy szeretlek? Egy pillanatra sikerült elbizonytalanodnom. Chanyeol teljesen más volt, mint Kai.

Azonban nem tudtuk befejezni a beszélgetést, mert az említett abban a pillanatban meg is jelent Chanyeol háta mögött. Komor tekintettel nézte az előtte lévő fiút, mintha csak megérezte volna, hogy mi miről beszéltünk. Megfagyott a levegő, mindenki csendben állt és nézett, valamiféle válaszra várva.

Én pedig aggódtam. Aggódtam az elbizonytalanodásom miatt, az érzéseim miatt, a kételyeim miatt. Nem értettem ezt a helyzetet, s most az a személy, akivel eddig mindig meg tudtam beszélni az ilyen gondjaimat, annak most nem mondhattam semmit. Sóhajtva léptem JongIn mellé, ő pedig átkarolta a vállamat.

-         Mehetünk öcsi? Hazaviszlek! – mondta sugárzó mosollyal, mire egy aprót bólintottam. Chanyeol szikrázó tekintettel nézte őt, de nem szólt semmit. Hagyta, hogy JongIn kivigyen az ajtón, aztán már nem láttam.

Csendben ültem az autóban a gondolataimba feledkezve. Kívülről úgy tűnt, hogy az utat bámulom nagy érdeklődéssel, de fel sem tűnt, amikor JongIn azért fékezett, mert megérkeztünk hozzá. Sötét volt már. Meglepetten konstatáltam, hogy leállítva az autót korom sötétség uralkodott bent, csupán a légzését hallottam.

-         Akarsz beszélni róla? – kérdezte végül csendesen. Hangján érződött, hogy feszült. Vajon sejthet valamit.

-         Milyen szerelmesnek lenni? Miért ítéled el ennyire? – fakadtam ki. Ez volt az egyetlen bizonytalanság, amit nem értettem, s ami esélyt adott arra, hogy Chanyeol is helyet kapjon az életemben. JongIn hallgatott egy darabig, majd felsóhajtott.

-         Szerelmesnek lenni bonyolult. Nem tudott pontosan meghatározni, mert mindenki életében más. Gyors és kíméletlen, nagyáltalánosságban pedig lehetetlen. Ha szerelmes az ember megváltozik, azt hiszi minden jobb lesz, ha azzal lehet, aki iránt ilyen fokú érzelmek hajtják. A szerelem fájdalmas, mert ha valaki nem szeret viszont, vagy elmegy, akkor olyan veszteséget élünk át, amit van, aki sosem tud megemészteni. Nincs jó opció a szerelemben, mert mindig fáj vagy a végén, vagy az elején…

-         Akkor nekem is fájni fog? – éreztem, hogy könnybe lábad a szemem.  Mind igaz volt, amit vele kapcsolatban éreztem. Fájt, hogy a bizonytalanságom okot ad arra, hogy elvesztem.

-         Mit érzel KyungSoo?

-         Én… én… - zavarodottan néztem magam elé, s ahelyett, hogy a kérdésre válaszoltam volna, kifakadtam – Nem tudok neked hazudni! Csókolóztam valakivel! Valakivel, aki azt mondta nekem, hogy ő szeretne! Te sosem mondtad ezt nekem, sőt szerinted a szerelem rossz dolog. Csak lógtunk a levegőben, ami még inkább zavarodottabbá tett! Pedig olyan furcsán éreztem! Hevesen vert a szívem, melegség öntötte el, gyomrom összeszorult. Rosszul éreztem magam, ha nem láttalak, de ez oly gyakorivá vált, hogy már fel sem tűnik. Én… elbizonytalanodtam – ekkor sírtam el magam. Szipogva töröltem meg orromat – nem tudom most már, hogy mi a jó és mi a rossz… Én…

Ebben a pillanatban JongIn elkapta az arcomat és nyomott egy csókot az ajkamra. Először lassan, mintha csak becézgetne, majd szépen lassan birtokba vette azt, ami valóban az övé volt. Viszonoztam csókját, azt a megszokott kellemes érzést, ami biztonságot adott. Kezeibe fogott, ujjaival arcélemet simogatta, aztán elengedett. Halk cuppanással váltunk el egymástól. Ajkamba harapva kerestem tekintetét a sötétben.

-         Ne haragudj rám – suttogtam neki, de nem válaszolt. Megcsókolta orromat, ajkamat, államat, majd homlokát az enyémnek döntötte.

-         Sss – ekkor újabb csókba vont, valamivel hevesebben, amit nem tudtam, hogy mire véljek. Bizonytalanul simítottam végig mellkasán, miközben ő egyre közelebb mászott hozzám. Nyelve azonnal utat tört számba, birtokba véve azt, elmélyítve a csókot. Halkan belenyögtem a csókba, ami mosolygásra késztette őt.

Heves volt, de hihetetlenül jól csinálta. Ahogy egyre inkább levegőhiányban szenvedtünk, úgy kezdett felfedező útra indulni ajka és kezei egyaránt. Nyakamat csókolgatta, harapdálta, ami nagyobb nyögéseket váltott már ki belőlem. Közben kezével pulcsim alá nyúlt,s a hidegtől megborzongtam. Zihálva kerestem őt, hajába túrtam, ahogy a hangos cuppogását hallgattam és édes ajkait élveztem bőrömön.

-         Y-yah – szóltam neki, de ekkor újra ajkaim estek áldozatul. Nem is próbálkoztam tovább, csak engedelmeskedve viszonoztam csókját. Régen volt már, hogy így csókolt, hogy így érintett, volt most ebben valami különleges. Kis idő múlva viszont ő törte meg a csókot, elengedett és kiszállt a kocsiból. Hangosan kapkodva a levegőt, nagy szemekkel néztem utána, majd amikor kinyitotta az ajtót mosolyogva segített kiszállni.

-         Gyere – mondta csábos hangon. Éreztem, hogy gyűlik bennem a feszültség, ám ez most más volt. Kissé zavarban éreztem magam, mert ez a kisebb csókcsata meghozta a hatását és hát… Pirulva húztam össze magam, miközben ő az ajtóval bajlódott, aztán mikor kattant a zár, s az ajtó kinyitódott egy nagyobb csókot nyomva ajkamra belökött a házba.

Halkan nyögve figyeltem mit tesz velem. A sötét folyosón hangos puffanással csapódtam az ajtónak, amikor ismét nekem esett. Vadul csókoltuk egymást, már én sem voltam rest viszonozni. Átkarolva nyakát, haját cirógatva élveztem őt, amikor hirtelen nekem lökte a csípőjét. Nyögve szakadtam el tőle. Ilyet még soha nem csinált. Fülig vörösödve kerestem a lámpát. Felkattintottam, mire széles vigyorával és csillogó szemével találtam szembe magam.

-         Mit akarsz? – kérdeztem nagy szemekkel. Kíváncsi voltam, vele szemben is kíváncsi voltam. Sőt, talán erősebben is, mint Chanyeollal. Tényleg, még csak nem is mondott semmit arra, hogy mit tettem.

-         Szeretni téged – suttogta ajkamba.

-         Szeretni? – döbbenten néztem rá, miközben mellkasát simogattam.

-         Tényleg nem foglalkoztam veled, de… ez nem azért volt, mert már nem éreztem irántad semmit. Túlságosan is belefeledkeztem a szerepembe. Nem akartam, hogy bárkinek is feltűnjön, meg aztán – megsimogatta nadrágomon keresztül merevedésemet. Ajkamba harapva fojtottam el kikívánkozó nyögésemet. JongIn vigyora még szélesebb lett – meg aztán… nem is akartalak megijeszteni a vágyaimmal.

-         A… - nagyot nyeltem – vágyaiddal?

-         Pontosan - mormogta fülembe, majd ott kezdett el csókolgatni, harapdálni. Felsóhajtva hunytam le a szememet. Alig tudtam megtartani magamat, ha nem kapaszkodom belé és a kilincsbe biztos vagyok benne, hogy már rég összeestem volna.

Halkan kuncogva húzott maga után a folyosón. Sikeresen levertük, ami mozdítható volt, de szemlátomást ez JongInt teljesen hidegen hagyta. Zihálva faltuk egymást, miközben ő pulcsimat lehúzva pólóm alá nyúlt, s attól is megszabadított. Félmeztelenül álltam előtte. Nagy tenyerével végigsimított mellkasomon, majd megállva, mintha csak egy kis pihenőhöz érkeztünk volna nyomott a falnak és csókokkal hintette be az eddig simogatással kényeztetett felületet.

Szívem vadul dübörgött, testem reszketett a kíváncsiságtól. Halk nyögéseim pedig csak bíztatták őt a folytatásra. Még soha nem szeretett így. Meglepett, de egy cseppet sem bántam. Már el is felejtettem, hogy miért voltam annyira ideges…

A hálószobába érve az ágyra fektetett. Fölém tornyosulva tapadt ismét ajkaimra, miközben csupasz mellkasomat simogatta. Én sem akartam adósa maradni. Finoman lehúztam róla pólóját, élvezettel viszonoztam hasonlóképpen, mint ő, majd egy apró csókot nyomtam felsőtestére. Felsóhajtott. Mikor láttam, hogy ezzel örömet szerzek neki bátortalanul fordítottam az álláson, s csípőjére ülve hintettem be csókokkal. JongIn hátra vetett fejjel sóhajtozott, ami borzasztóan tetszett. Ezt én hoztam ki belőle. Ajkai elnyíltak, majd mikor nyakához értem felnyögött. Mély, irdatlanul vonzó hangon. Nagyot nyeltem, éreztem, hogy nyomja valami a fenekemet csípőjén. Fülig pirulva akartam leszállni róla, de ő megragadott. Szemeit felnyitotta, majd tenyerével megfogva derekamat mozgatni kezdett. Nagyon zavarban voltam, de azaz érzés annyira intenzív volt, hogy képtelen voltam nem hangoztatni azt, hogy jól esik. Kis idő után már én is segítettem neki, s egyszerre nyögtünk, ahogyan a vágy úrrá lett mind a kettőnkön. JongIn morogva húzott tarkómnál fogva magához, s forró csókba invitált. Csípőm eközben folyamatosan mozgott.

-         Ah… elég lesz – nyögte a számba, majd fordított az álláson és levette rólam a nadrágot. Mosolyogva markolta meg a tagomat, amire egy ijedt nyögés szakad ki számon. Minden egyes mozdulat valamiféle hangot váltott ki belőlem, amitől az egész fejem vörössé vált. Nagyot nyelve néztem a szemeibe, amikor alsómtól is megszabadított. Lehunytam szememet. Szégyenlős voltam, de nagyon. Ekkor megérintett, ismételten nyögtem, a korábbiaknál is hangosabban. JongIn pedig folyamatosan olyan dolgokat mondott, amitől még inkább zavarban voltam. Kínozta testemet, valósággal reszkettem alatta, amikor végre elengedett és rám borulva kényeztette tovább a nyakamat.

Nem tetszett, hogy ruha nélkül vagyok, így belé kapaszkodva próbáltam rejtegetni magamat, de hamarosan már ő rajta sem volt semmi. Pirulva néztem máshová, miközben fülcimpámat nyalogatta. Kezdett úrrá lenni rajtam a félelem, nem tudtam mire számítsak ezután.

-         Vigyázok rád – suttogta fülembe és ráharapott. Felnyögtem – Bízol bennem?  - kurtán bólintottam, mikor megragadta fenekemet és csípőnket összedörgölte. Jesszusom. Azt hittem abban a pillanatban elmegyek… Jól esett, hogy végre törődött velem, de akaratlanul is bennem volt a félsz. JongIn sokáig nem tett egyebet, csak csókolgatott, simogatott, amibe elég hamar belemerültem, így nem vettem észre, hogy közben lent miképpen mesterkedik. Szétnyitotta lábaimat, amik között csípőjét finoman dörgölte az enyémhez. Csak akkor eszméltem fel, hogy mivel is állok szemben, amikor három ujját benyálazta és nézett rám. Vörösen kerültem a tekintetét, mire vigyorogva csókolt szájon művelete után.

-         Olyan aranyos vagy így – suttogta, miközben ujját fenekemhez dörgölte. Felnyögtem, majd lehunyt szemekkel koncentráltam.

Meglepett, rekedtes nyögés szakadt ki belőlem, amikor első ujját elmerítette bennem. Zihálva néztem fel rá, kapaszkodtam vállába, míg ő álkapcsomat csókolgatta. Olyan furcsa érzés volt, de mégis… S elég hamar hozzá is szoktam. De ez csak az elején volt így. Miután a másik két ujja is társult, már hevesebben vettem a levegőt és fájdalmasan nyögdécseltem. Sokszor helyezkedtem, sokszor kellett megállnunk, amiért egy kissé szégyelltem is magam, azonban JongIn végtelenül türelmes volt. Ahányszor meg kellett állnunk, annyi helyen kényeztetett, simogatott, nyugtató szavakat suttogott fülembe.

-         Minden rendben? – kérdezte halkan, miközben hajamat cirógatta. Bágyadtan bólogattam – Akkor tovább mehetek? – ismételten bólogattam. JongIn halvány mosollyal csókolta meg ajkamat – Vigyázok rád!

Lehunyt szemekkel igyekeztem csókjára koncentrálni. Nem kellett sok idő, hogy megtanuljam, ezzel egy kissé el tudok vonatkozatni, még akkor is, ha fáj. De ez sajnos kevés volt. Bár óvatos volt, mégis megérzetem. Fájdalmasan hangos nyögéssel szakadtam el tőle, pánikba esve kapaszkodtam belé könnyes szemekkel. Nem mozdult. Finoman csókolgatott. Hangosan zihálva karmoltam vállát és bújtam nyakába, mint egy biztonságra éhes kisgyerek. Ajkamba harapva tűrtem, ahogyan teljesen bennem vagy, de piszkosul fájt. Átkaroltam nyakát, belélegeztem illatát. Hallgattam, ahogyan élvezettel nyögött és megcsókolta vállamat. Folyamatosan nyugtatott, hol szavakkal, hol csókokkal, ami szépen lassan el is érte a hatását.

Ahogy kezdtem megszokni őt, s finom mozgása is egyenletes ritmusban kényeztetett, elkezdtem élvezni. Nyögéseim már élvezettel telítődtek, s olykor a szemébe nézve hagytam, hogy a vágy magával ragadjon…

Mindez csak percekig tartott, miután mind a kettőnket utolért az orgazmus, s JongIn összetakarított, visszafeküdt hozzám és magához húzott. Milyen régen is feküdtem mellette. Bár zavart, hogy még mindig ruha nélkül voltam, de a takaró alatt, testéhez bújva viszonylag megnyugtató volt.

-         Nos, még mindig bizonytalan vagy? – kérdezte mosolyogva, s nyomott egy puszit a fejem búbjára. Válaszképpen csak megráztam a fejem.

Sosem tudtam, hogy milyen érzés, de valahogy úgy érzem ez a szerelem. Mert a fájdalom mellett olyan mértékű melegséget éreztem, amit nem tudott volna pótolni semmilyen más barátság. Halvány mosollyal bújtam oda hozzá. Már nem voltam bizonytalan. Chanyeollal szemben is igazságos akarok lenni, s tudom, hogy beszélnem kell majd vele. De nem bántam, mert sikerült olyan erős bizonyosságot szereznem, amit még az ő csókja sem rombolhatott le.

-         Azt hiszem, szeretlek – mondtam bátortalanul, mire felnevetett.

-         Hiszed?

-         Tudom!

The End

Nos, a végére érve gondoltam itt is, akár az Érdekbarátság ficim prológusánál (amely már úton van), itt is szeretném elsősorban megköszönni, hogy elolvastátok az One Shotot. Bevallom először csak egy részt terveztem, de a biztatásotok erőt adott a folytatáshoz. Mivel One Shot, ezért nem tervezek több részt és így is sok befejezetlen ficc vár még arra, hogy folytassam, szóval ha akarnám sem tudnám befejezni. Úgy érzem időben zártam le :)
Azonban, akár az Érdekbarátság prológusánál, itt is fel szeretnék tenni nektek pár kérdést, mert továbbra is éhesen várom a véleményeteket, és tudom, hogy néha nehéz szavakba önteni azt, amit gondolunk. Nehéz elmondani, hogy mi is az, ami tetszett/nem tetszett az adott történetben, s Vivi barátnőm segítségével (aki az ötlet megalkotója volt :) ) az ő tervét használva segítek nektek ^^

1. Mit gondoltok Kai és KyungSoo kapcsolatáról?
   (itt nem feltétlenül az első részre gondolok, hanem összességében)
2. Mit gondoltok KyungSoo visszahúzódó természetéről?
3. Chanyeol próbálkozása bennetek milyen véleményt formált?
4. Milyen lett  a befejezés? ><
5. Ti mit tettetek volna Do helyében?
6. Így a végén, milyen hosszúnak ítélitek meg KyungSoo és Kai kapcsolatát?

Előre is köszönöm a véleményeket, remélem sok olvasó nevét viszont látom majd a többi ficimnél, One shotomnál. És még egyszer nagyon szépen köszönöm!

Impossible- Luhan

Impossible

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt valaki azt mondta, hogy figyeljek oda, mikor eljön a szerelem, mert az a szerelem, amire én vágyom, nagyobb erőt igényel, mint bármi más. Odafigyeltem. De Te erősebb voltál, míg én nem, sikerült kiszakadnod, megsebezned engem:

Fojtott kiáltással zuhantam a hideg, nedves és kemény beton felé. Kezemmel tompítva az esést, néztem fel rá a mocsokból, amit hamarosan véremmel itatok majd át. Hajam zilált volt, ruháim piszkosak az üldözéstől, lelkem és testem sebes a harcoktól. De ő, akár a makulátlan tökéletesség. Porcelán színű bőrén egy darab karcolás, haja rendezett, mintha az elmúlt időben nem azon fáradoztam volna, hogy elkaphassam, ruhái pedig éppen olyan hibátlanul mutattak rajta, mint amikor magára vette azokat. Egy csöppnyi megbánást sem láttam arcán, ahogy saját fegyveremet rám szegezve, gúnyos mosollyal élvezte fölényét. Pillantása akár egy vadé, aki sikeresen leterítette prédáját, hideg és gyilkos.

- Mit fogsz most tenni? – kérdeztem halkan, miközben kezemet egy percre sem vettem el vérző combomról. – Tudják, hogy itt vagyok! Értem fognak jönni, és elkapnak téged!

- Egy halott zsaru már nem beszél! – térdelt le hozzám és nyomta homlokomnak a pisztolyt. Komoran néztem szemébe. Gúnyos mosolya elmélyült. – Szánalmas vagy Luhan, az egész életed! Olyan mértékig hagytad, hogy az orrodnál fogva vezesselek, hogy szinte élvezet volt veled játszani.

Fájtak a szavak, de nem mutathattam meg neki. Igyekeztem kiüríteni a fejemből minden olyan gondolatot, ami Vele kapcsolatos, ami jobban feltépi a vértől lüktető lelki sebeimet. Most elég volt egy helyről sebesültnek lenni. De bármennyire is akartam, a fájdalom úgy rágta át magát önuralmamon, mint egy vérszomjas, elégtételért hörgő vadállat.

- Valóban az én illúzióm, és az én hibám volt, hogy ennyire bedőltem neked! De csak azért sikerült ennyire elhinnem, mert valóban éreztél valamit – szűrtem ki fogaim közül a visszavágó szavakat, amik úgy fájtak, mintha savként égették volna nyelvemet.

- Ez hazugság! – vágta rá azonnal, arca megkeményedett, elsápadt. – Én nem szerettelek!

- Lehetetlen egy minimális szeretet nélkül ennyire elhitetni velem, hogy szerelmes voltál belém!

- Hazudsz! – kiabált rám, mire elmosolyodtam.

- Látod? A hevességed a bizonyíték arra, hogy igazam van. És csinálhatsz bármit, én akkor is tudni fogom mit éreztél – mondtam keserű mosollyal. Tudom, hogy így van, mert pontosan ezért fáj annyira, amit most tesz. Ezért fáj, hogy kihasználta a rendőri pozíciómat, az eddigi életemet, a szerelmemet, hogy ő a munkájában előbb legyen – Erős voltál… - folytattam, amikor nem válaszolt – míg én nem, de most mikor mindennek vége, és felesleges minden szó, elmész, mert velem szemben nagyon könnyen nyertél…

- Hallgass! – fogta rám a pisztolyomat ismét. Éreztem, hogy zavarják a szavaim, de nem azért, mert feleslegesnek tartotta volna, hanem azért, mert nagyon is hatottam rá. Égette az a porszemnyi bűntudat, ami még a lelkében lakozott, amivel még rendelkezett. Szemeiben égett a harag, ki akart teljes mértékben zárni, meghazudtolni, azt mi maga az igazság.

Abban a pillanatban elhatároztam, hogy ha nem is menthetem meg az életemet, nem is menthetem meg a kapcsolatunkat, abból a porszemnyi, abból a kicsiny parázsnyi bűntudatból egy máglyát csinálok, s nem hagyom, hogy úgy lépjen ki az életemből, hogy szemet hunyjon e felett a két év felett, amíg engem átvert, engem „szeretett” - lángolni fog a bűntudata.

- Na, jó! – mondta végül, majd eltette fegyveremet és indulásra kész volt. Tekintete még komorabb, szemei idegesen csillogtak, arca kipirosodott. Az a pír volt az egyetlen gyöngéd érzelem arcán, ami még emlékeztetett a régi kedvesemre.

- Nem ölsz meg, igaz! Ezek után is életben hagysz, mert képtelen vagy végezni velem! – Továbbra is csak pakolt, úgy tett, mintha nem rám figyelne, de láttam arcán, hogy hatottam rá, mint akkor… - Hiszen elmúlt az a szerelem, ami neked nem nehéz. Engem vertél át, én nekem a rosszabb. Egy törött tükrön át látom majd csak az embereket ezután…

- Nem hatnak meg a szavaid! – fordult felém dühösen, amivel ismételten elárulta magát.

- Tudom – válaszoltam halvány mosollyal.

- Tényleg? – ismét előrántotta a fegyveremet. – Akár most agyon lőhetlek!? – Komoran néztem rá. – Na, mi a válaszod?

- Ha befejezted a kínzásomat, menj és mondj el Nekik mindent, amit tudok! Kiáltsd a tetőről, írd ki az égboltra, hogy minden, amink volt, amit képzeltünk, amit vártunk, amit akartunk LEHETETLEN! – kiáltottam fel.

Kezében megremegett a pisztoly, arcára kiült a félelem, döbbenten lépett egyet hátra, míg én vele ellentétben határozottan néztem szemébe. Innentől kezdve már nem érdekelt, hogy mi lesz velem. Teljes mértékben kiadtam a haragomat, már több sebből is véreztem, de immáron nem egyedül.

Ebben a pillanatban morajlani kezdett az ég, egyenletes morgás, melynek hangja minél közelebbinek tűnt, annál tisztábban állt össze kába emlékezetemben kép. A mentőhelikopterek.

Nem is késlekedtek soká, áttörve az éjszaka csendjét, megzavarva a tenger nyugalmát köröztek a móló felett, ahol voltunk. Vakító reflektoruk egyenesen ránk világított. Mindeközben két rendőrautó jelent meg a távolban, szirénájuk kékes pirosas fénye, s a helikopterek fénye festette meg a kikötőt. Négy rendőr szállt ki az autóból, fegyvert fogva. Az eljárásnak megfelelően szerelték le hazug kedvesemet, aki egy utolsó gyűlölködő pillantással szakította meg szem és végleges kontaktusunkat.  

- Luhan! – rázta meg finoman a vállamat Sehun, a rendőr társam. Aggódva fürkészte arcomat, majd végignézett rajtam. – Megsérültél! –nézett a lábamra, majd azonnal hátrakiabált a mentősöknek.

- Csak egy karcolás a többi sebemhez képest… - legyintettem, mire bátorítólag elmosolyodott és megszorította a vállamat.

- Büszke vagyok rád Luhan, nagyon büszke! – biztatott, de már nem az ő szavaira figyeltem, nem az ő hangjára, hanem arra, amit belül hallottam. Arra a belső fájdalmas kiáltásra, ami az Ő hiányával járt, ami az ő fájdalmas szakításával kezdődött el…

- Vége – suttogtam, s próbáltam kipislogni a könnyeimet, amik az elmúlt események lezárásával jártak. Nagyot nyelve próbáltam semmissé tenni a dolgot, ahogyan ő akarta, de LEHETETLEN volt.

Emlékszem, néhány évvel ezelőtt valaki azt mondta, hogy figyeljek oda,
mikor eljön a szerelem, mert az a szerelem,
amire én vágyom, nagyobb erőt igényel, mint bármi más.

De most már tudom, hogy a vágyak bukások és győzelmek árán kaphatóak csak meg,
 s hiába próbálom majd a későbbiekben megóvni magam egy újabb csúnya eséstől,
 jól tudom,
a következő is ilyen fájdalmakat rejt.
Viszont engem csak a végeredmény érdekel!